Kettő – Two – Hai

A gyalogos alsóbbrendű mindenkinél. Ha a lábfejeden kell áthajtania, akkor is el fog menni előtted az autós is, és a motoros is. Mindegy, hogy zebrán vagy a járdán (!) közlekedsz, gyalogosként sosincs elsőbbséged.

Fél éve Saigonban!

Étrend. 130 kg voltam, amikor kijöttem, ma reggel pedig 117 kg vagyok. Nem koplalok vagy diétázom, egész egyszerűen csak egészségesebben kajálok, mint otthon (és igazából ez nagyon könnyű, mert nagy általánosságban az itteni ételek sokkal egészségesebbek, mint az otthoniak). Rendszeresen edzek ugyan, de ezt is napi 6-7 percben letudom (HIIT), szóval nem mondhatnám, hogy nagyon megfeszítem magam, mégis sikerülni látszik, amit otthon csak próbáltam elérni időről időre. Természetesen ezekért hatalmas köszönet illeti Adriennt és Petit, akik nélkül ez nem sikerült volna, és akik mára elérték, hogy magamat is tudjam motiválni a további sikerek érdekében. Terveim szerint mikor júliusban hazalátogatok, 110 kg körül szeretnék lenni. Meglátjuk.

Hőmérséklet. ”Bámulatos az emberi test. Az első hetekben a legnagyobb problémám a meleggel volt. Most is ugyanolyan meleg van – sőt még melegebb, és nagyobb páratartalom a monszun miatt – de mégis sikerült hozzászoknom” És akkor felébredek! Sajnos hat hónap távlatából is ugyanolyan kurva meleg van, mint amikor megérkeztem. Na jó, talán egy picit alkalmazkodtam, az például biztos, hogy otthon nem sokszor lesz ezután melegem.

Közlekedés. Talán ez volt a legmeghökkentőbb dolog, amikor kijöttem. Tisztán emlékszem az első utamra a repülőtérről a hotelig, néztem ki az autó ablakán, és azon tűnődtem, hogy “akkor ezek most hogy nem halnak meg?” De a káosz alkotta rendszer valahogy mégis működik. Eltelt egy hét, és kibéreltem az első motorkerékpárom. Eleinte csak óvatosan próbáltam közlekedni a sáv szélén lassabban, mint a forgalom. Hamar beláttam, hogy ez veszélyesebb, mint átadni magad a sodrásnak, és úgy vezetni, ahogy a helyiek. Minden a szemkontaktuson múlik. Akárhonnan lehet és kell is számítani szabálytalankodókra, folyamatosan résen kell lenni, és akkor nagy gond nem történhet. Ma pedig már a saját robogómat vezetem, és el sem tudom képzelni nélküle az itteni életet. A legviccesebb azonban gyalog átkelni az úttesten. Hamar be kellett látnom, hogy a “biztonságos távolság” relatív fogalom. Míg otthon a zebrán csak akkor lépek le, ha minimum 50 méterre van a legközelebbi jármű, ha ezzel itt próbálkoznék, valószínűleg soha az életben nem jutnék át a túloldalra. Tulajdonképpen csak fejben nehéz lelépni az úttestre, amikor tömött forgalom van rajta, amint nekiindul az ember, szépen kikerülik, sőt tulajdonképpen inkább biztonságosabb határozottan azonos tempóval átkelni, mint meg-megállva.

Emberek. Mindamellett, hogy otthonról a barátok és a családom hiányzik a legjobban, általánosságban elmondható, hogy itt sokkal nyitottabbak, pozitívabb gondolkodásúak az emberek, mint odahaza. Eleinte sokszor meglepődtem azon, hogy mennyire közel engedik magukhoz az idegeneket is, és hogy engem is sokszor szó szerint letaperolnak az utcán pusztán azért, mert más vagyok, mint ők. Szóval optimizmus.

Evőpálca. Szerintem korábban sem ettem nagyon esetlenül evőpálcával, de ugye itt azért kicsit többet kell használnom, így akarva akaratlanul is egyre helyesebben tartom a kezemben. Ami érdekes, hogy a vietek sem mind tudják használni, és a legtöbben bizony gyorsabban esznek kanállal és villával akárcsak mi. De ugye apránként egészségesebb az étkezés is, és ezzel tisztában vannak. Furcsa még, hogy kést szinte egyáltalán nem használnak. Külön kérésre persze mindenhol adnak, de alapvetően kanállal vágják a húsokat is, ami számomra még mindig elég idegen.

A vietnámi gondolkodás. Hát ez fogalom. Talán a legjobb, ha egy példával szemléltetem. Szóval vannak a vietnámiak, és a “vietnámi vietnámiak”, akik vietnámiul is gondolkodnak. Egy “vietnámi vietnámi” bizony nem várja meg, hogy az emberek kiszálljanak a liftből, hanem befurakszik első helyen – nyilván a legbelső sarokba tud csak állni – majd szemrebbenés nélkül liftezik 1 azaz egy darab emeletet, hogy mindenkit arrébb tudjon lökdösni, amikor kiszáll a liftből. Mindezt egy 17 emeletes irodaházban, ilyenkor szoktuk megjegyezni nagyon helytállóan, hogy az ilyen embernek le kellene vágni a lábait. Ez csak egy példa, de nagyon sokszor találkozik az ember értelmetlen dolgokkal. Eleinte próbáltam logikát keresni ezekben, de később rájöttem, hogy mindenkinek jobb, ha nem teszem.

Munka. A Lazadánál dolgozni jó. De a Lazadánál a munkaidő relatív. Emlékszem az első napomra, mikor még semmi érdekes feladatom nem volt, es ültem a babérjaimon a munkaidő végén arra várva, hogy ne én legyek az első, aki elhagyja az irodát. Aztán szépen lassan hozzászoktam, hogy itt a napi 1-2 óra plusz az teljesen belefér. Nem mintha bárki szólna érte, ha hatkor pontosan lelépnek, de tulajdonképp jó itt benn lenni, és fel sem tűnik sokszor, olyan gyorsan telik az idő. Van munka rendesen, szóval nem unatkozunk benn, de számomra mégis nagyon motiváló a légkör, klassz az iroda, jófejek az emberek, jó a hangulat, van ingyen sör, meg gyümölcsnap, playstation, csocsó meg pingpong asztal.

Utazások. Hát ezekből már kaptatok némi ízelítőt, mert minden utamról írtam egy kis szösszenetet. Alapvetően utazgatni itt Ázsiában olcsóbb, mint otthon, de cserébe sokkal hosszabb. 100 km-t itt nem 1 órával számolunk, hanem kettővel, így aztán 300 km-re elutazni az bizony 6 órába telik. De ez persze az utak minősége és a forgalom miatt van így, ettől még a túristaközpontok, szállodák, parkok nagyon rendben vannak, és gyönyörű helyeken fordultam már meg. Tervben van még azért nagyon sok hely itt a távol-keleten, de nem panaszkodhatom.

Fotózás. Utazásaim során készítettem sok fotót, ezeknek a feldolgozásával próbálom utólérni magam, és a minap végre befejeztem a fotós portfóliómat is – és akkor ez most itt az ingyen reklám helye http://buzdor.hu/ – de kezd kicsit hiányozni a stúdiós fotózás. Tervbe vettem, hogy nézegetek néhány helyet, amit olcsón ki lehet bérelni, és valami névjegykártyát készítek, hogy tudjam osztogatni az általam kiszemelt modell-jelölteknek. Aztán, hogy hogy alakul, azt majd meglátjuk.

Hát most így hirtelen ennyi. Hat hónap alatt nagyon megszerettem ezt a helyet, egy mondatban összefoglalva talán így tudnám jellemezni:

"Koszos, büdös és nagyon hangos, de magával ragadó."

Massage, Sir?

Very young, and beautiful girl! All body massage, sir! … avagy az első benyomásaim Vietnámról

Ami a legszembetűnőbb, és a legnehezebb megszokni, az a közlekedés. De erről már írtam is néhány szót. Ahogy telnek a napok, kezdem megérteni, hogy van valami rendszer a káoszban, néhány írott/íratlan szabályt azért betartanak több-kevesebb sikerrel. Például ha több sáv van (szerk.: mármint nem felfestve, hanem többen is elférnek egymás mellett), akkor a belső sávban haladnak az autók, a külsőben a motorosok. Ezt csak nagyon ritkán látni, hogy megszegik, bár a motorosok balrakanyarodás előtt hajlamosak akár a szembesávba is áthúzódni, hogy minél kisebb ívben tudják venni a kanyart. Súlyosabb balesettel még nem találkoztam, a kisebb koccanások viszont rutinszerűek, de mintha mi sem történt volna, halad tovább az élet.

Ez nem egy dugó, csak átlagos kereszteződés

Az emberek szinte sertően közvetlenek és barátságosak. Az úton simán érzed az illatukat vagy éppen szagukat, sokszor csak centiméterekre vagytok egymástól. Ezt tulajdonképp annyira nem nehéz megszokni, sőt kifejezetten hasznos, mindenki nagyon segítőkész, és kézzel-lábbal azon van – ha nem is érti amit mondasz – hogy a kedvedre tegyen. Tulajdonképp az emberek fele úgyis el akar neked adni valamit, vagy azt szeretné, hogy igénybe vedd a szolgáltatásait. Kortalanok, nagyon sokszor lehetetlen megállapítani 1-1 emberről, hogy 16 vagy 40 éves. Mindenki próbál kicsit szóba elegyedni veled, néha még nehéz is őket lerázni. Rengeteg a külföldi… De tényleg, amerikaiak, kanadaiak, franciák, ukránok, oroszok… És persze mindenféle ázsiai nemzetiség, akiket még igazán nem tudok megkülönböztetni egymástól. A vietnámiak angol tudása kb azonos szinten van a magyarokéval, azzal a nagy különbséggel, hogy nálunk az sem nagyon mer beszélni aki tud, náluk pedig az is próbálkozik, aki nem tud. El lehet dönteni melyik a jobb :)

A kaja… Mivel Kucsik kolléga (remélem olvassa, amúgy pedig boldog születésnapot neki innen is) megjegyezte szúrósan, hogy túl sok kaját fotózok (ami amúgy csak azért van, mert még nincs felkészítve a laptopom arra, hogy kidolgozzak képeket, ezért még a tükörreflexessel nem fotóztam, ilyesmire meg tökéletes a mobil), ezért ígérem nem sokat fogok írni róla a blogban, most szánok neki egy bekezdést, és ennyi egy időre. A vietnámiak nagyon levesesek, a Pho egyre népszerűbb Európában is. Itt rengeteg féle friss fűszernövényt, különböző húsokat pakolnak bele. Lényegében egy rizstésztával készült nagyon fűszeres húsleves, amit saját magadnak ízesítesz (lime, chili, fokhagyma) és pálcikával + kanállal eheted meg. Elég jellegzetes a hotpot, ami szintén leves, csak félkész a hús, és magadnak főzöd meg az asztalnál, illetve az alaplének teljesen más íze van. Ezek a levesek általában nagyon laktatóak és ízletesek, ráadásul az áruk is elég baráti, 300 huf körül kapsz 1 személyre. Rengeteg helyen grilleznek marhát, sertést, csirkét, tengeri herkentyűket. És persze az utcai árusoknál mindenféle rizses ételek, szendvicsek, helyi specialitások megtalálhatóak. Tulajdonképpen mindent meg lehet találni elég olcsón, ha az ember kicsit próbálkozik. Érdekes szokásaik vannak a vendéglátásban, általában mindenhol kap valami kis ingyenes extrát az ember (pl. sósmogyorót, teát, limonádét, vizet, gyümölcsöt, és mindenhol elmaradhatatlan a nedves törlőkendő étkezések utáni használatra). Mindent kanállal és evőpálcával esznek, nagyon ritkan látni kést, villát az asztalon, kivéve persze a más nemzetiségek éttermeiben.

Néhány szokásuk elég megmosolyogtató, vagy legalábbis szokatlan lehet számunkra. A kézfogás egyáltalán nem jellemző, csak külföldiek egymás közt szoktak kezet rázni. Ha evés közben hangosan és nyitott szájjal csámcsogsz, az nem illetlenség, azt jelenti, hogy ízlik az étel.. Az, hogy szipognak, es krákognak beszéd közben az egyáltalán nem tűnik fel senkinek, és nem is zavar senkit. Ha valaki eltüsszenti magát, senki nem szólal meg, hogy “egészségedre”, és ez teljesen rendben van így.

Hát egyelőre ennyit, legközelebb valami fotóval jelentkezem már!

10 vicces tény a Saigoni közlekedésről

Közlekedés

1. Saigonban folyamatosan dudalnak egymasra a kozlekedok. Es amikor azt irom, hogy folyamatosan, akkor azt nyugodtan vehetitek szo szerint  Ez tulajdonkeppen naluk csak egy jelzes, es a kulonfele hosszusagu hangoknak mas-mas jelentese van.
2. Nincs szukseg kiegeszito zoldjelzesre. Jobbra akkor is menni KELL, ha amugy piros a lampa.
3. CSAK telezold letezik. A balra kanyarodok nem adnak elsobbseget, aki befer, befer, aki nem, az var a sorara. Ha nagyon be akar ferni, dudal egyet, lasd egyes pont. 
4. Sok helyen nincs is gyalogoslampa ahol a robogosoknak/autosoknak van, ha at akarsz kelni, igazodhatsz az o lampajukhoz.
5. Ahol egyaltalan nincs lampa, ott a tuloldalra valo atkeles izgalmas tud lenni. Nem tudod megvarni, hogy ne jojjon senki, mert ilyen nincs. Egyszeruen nekiindulsz es hatarozottan de odafigyelve aprankent haladsz elore. Majd ok kikerulnek. Ez eleg furcsa elsore a csucsforgalom kozepen, de megszokhato.
6. Nagyjabol az utcak fele egyiranyu, de ez senkit nem zavar abban, hogy szembemenjen a forgalommal.
7. Ha balra szeretnel kanyarodni, es eppen nem tudsz, mert annyian jonnek jobbrol, kanyarodj a szembesavba, es dudalassal jelezd, hogy te be szeretnel sorolni a sajat oldaladra.
8. Nincs szukseged arra, hogy taxit hivj telefonon. Emeld fel a kezed az ut szelen, 30 masodpercen belul biztos a siker.
9. Altalaban a kresztablak es felfestesek csak iranyadoak, semmi jelentessel nem birnak 
10. Az elozo 9 pont nagyjabol hidegen hagyja a rend oreit is.